Folyosó

Meggyőződésem volt, hogy mivel nem javított ki merre menjek, ezért jó úton haladtam. Kitártam a hatalmas bejárati ajtót és megvártam mi Brittany előremegy, majd csak utána mentem én. A folyosó teljesen üres volt. Lehetséges, hogy amit hallottam, az már messze nem a jelzőcsengő volt. Mindegy, elvégre ez az óra lyukas, és remélem egyik tanárnak sincs eszében bemutatni az új osztálynak. Miközben keresgéltem a 321-es szekrényt, úgy tettem, mintha teljesen tudnám merre mennék. Magabiztosan lépkedtem előre és követtem a szememmel a szekrényeken lévő számokat.
-Háromszáztizenkilenc, háromszázhúsz... huszonegy! Ááá, meg is vagy te kis huncut! - kiáltottam fel örömömben, és úgy kezdtem el simogatni a szürkére festett szekrényként, mintha kincs lenne benne. A kis tekerős izével kinyitottam, és egy jól irányzott dobással belelöktem a táskámat. Az órarendem továbbra is a kezemben szorongattam. Majd hirtelen komolyra véve, megpördültem a tengelyem körül és egyesen Brittanyval találtam szembe magam.
-Amúgy nem hiszem el, hogy nincsenek barátaid. Mindenkinek vannak barátai... Neked például itt vagyok én! - Léptem hátrébb mosolyogva, végig mutatva magamon. Megint megindultam egy random irányba, és reméltem, hogy követ, mert akartam olyan idiótának tűnni, aki a levegőbe beszél.
-Rossz emlékek? - kérdeztem az előbbi gyors hangulat változására értve. - Hidd el, mindenkinek vannak, csak egyszerűen nem szabad hagyni, hogy eluralkodjanak rajtad... - vontam meg a vállam. - Meg ha úgy érzed, nem megy a mosolygás, inkább ne erőltesd... az állmosolyok semmit sem érnek - megálltam és szembe fordultam vele.
-Nekem biosz a következő - néztem rá komoly arccal.

Jó fele ment ezért, nem szóltam neki semmit. Mikor beértünk, megkereste a szekrényét. Meglepődve figyeltem, hogy az én szekrényem 3-mal van arrébb. Halkan elnevettem magam, és a fiúra néztem. A szekrényemhez léptem, kinyitottam, és betoptam a táskámat. Most úgy sincsen rá szükségem. Majd ha lesz, órám visszajövök érte. Miután ezt megtettem visszazártam, és a folyosó közepére léptem, és néztem Adrian-t. Bedobta ő is táskáját a szekrénybe, és megpördült, és pont szembe volt velem. Halványan elmosolyodtam.
-Pedig nyugodtan elhiheted! Akkor meg van az első barátom.-
Mondtam és szélesen elmosolyodtam. Megint elindult a folyosón, és én utána mentem. Rákérdezett a rossz emlékeimre, amit még kinn említettem. Most maradt az arcomon az az apró halvány mosoly és Adrian-ra néztem.
-Van belőlük elég sok. De hát az könnyű mondani!-
Mondtam, és elnevettem magam. Nem azért, mert, hú de vicces lett volna, hanem inkább kínomban. Ilyenkor próbálom felhozni a jó emlékeket, és nem épen a rosszakat. Azt szokták mondani, hogy ha meghal valaki akkor csak a jóra emlékezzek. Vagy legalábbis valami hasonló. De nem biztos, hogy így van. Mindegy is.
-Nekem is biosz.-
Mondtam, és zsebemből előhúztam a rágógumimat. Bevettem egyet a számba, és Adrian felé nyújtottam, hátha kér.
-Kérsz? Ja és akkor ki kell bírnod velem még majdnem egy és fél órát. Remélem, örülsz.-
Mondtam halványan mosolyogva.

Egy ideig csendben sétáltunk egymás mellett az üres folyoskókon. Fogalmam sem volt merre haladunk, de egy dolgoban igazán biztos voltam. Az a csend, ami körül vett minket, nem volt kínos. Barátságos visszhangot vert a cipőnk a kőpadlón. Közel voltam ahhoz, hogy kijelentsem magamnak: igen, talán most már otthon vagyok, és nem érzek honvágyat. Mikor észbe kaptam, hogy azért mégsem kéne szegény George-ot a végső kétsébeesésbe taszítani, visszaszaladtam a szekrényemhez és gyorsan előhalásztam a telefonom a tásákámból, s máris nekikezdtem nyomogatni a képernyőt az újjammal, hogy megnyugtassam, suli után felhívom és elmesélem mi volt.
-Én ha belepusztulok sem tudom elhinni, hogy egy olyan csajnak, mint te, ne lennének itt barátai. Túl kedvesnek tűnsz ahhoz - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
-Figyelj, ha valakivel meg akarsz beszélni bármit, én itt leszek. Tudom, látom rajtad, hogy valami emészt belülről, de nem kell, hogy ezt tedd magaddal. Ha úgy érzed, hogy készen állsz bármit is elmondani, nekem tényleg megteheted - nyomtam meg a "tényleg" szót. - Mindenkinek vannak sötét titkai, hidd el. De amikor azok a titkok a felszínre kerülnek, már nem is fognak olyan sötétnek tűnni.
Ismét ránk telepedett a csend, de ez most már elég közel járt a kínosabb féléhez. Nagy levegőt vettem, s nem hagytam, hogy úrrá legyenek rajtam a letargikus gondolatok, érzések kavalkádja. Egy elég türhető mosolyt tuszakoltam az arcomra.
-Biosz, tök jó! Most gondoltam bele csak igazán, én imádom azokat az órákat. Legalábbis ahonnan jöttem, ott szerettem - és sikerült. Most már nem csak tettem a mosolyt. Szívből jött, mert nem engedtem a rossznak.
-Ahham, kérek egyet. Köszi! - s máris hevesen rágni kezdtem a rágót, míg puhább nem lett. - Ó a fenébe, peidg már azt hittem megszabadulok tőled. Micsoda balszerencse! - játszottam el a rögtönzött dráma-királyt, majd röhögésben törtem ki.
-Ugye nem hitted el? Csak vicceltem - mosolyogtam rá melegen.

Végül a sok kellemetlen pillanat ellenére is jól éreztük magunkat. Letisztáztam, hogy Brittany egyáltalán nem a beképzelt emberek sorát erősíti. Egész jó társaság a furcsa, elbizonytalanodó pillanatokat leszámítva. Olyankor talán egy kicsit megrémültem tőle, ott legbelül.
Hatalmas lelkesedéssel vártam a bioszt. Nagyon kíváncsi voltam, hogy miben különbözik a tanítás, a hazaival szemben. De kiderült, hogy semmiben. A tanárnő egész aranyos volt. Azt mondta ő is Los Angelesben született, de még két éves korában elköltöztek. Hát én mit mondhatnék? Gyakorlatilag ott nőttem fel, de sosem éreztem magam benne igazán otthonosan. Mint ahogy mindennek, úgy a második órának is vége lett.
A következő megint angol volt, de ez most valami másik tanárral és egyáltalán nem volt közös Brittany-vel. Amikor beléptem a terembe, csak pár szempár mért végig, de azok aztán alaposan. Úgy éreztem, hogy szemmel vetkőztettek pucérra, ott mindenki előtt. Mindenesetre dugig volt tömve emberekkel. Egyetlen egy üres helyet szúrtam ki, és azon le is csaptam rá a hátsó padban, egy barna hajú, szemüveges srác mellett. Aaronnak hívták. Egy rakat érdekes dolgot mesélt a suliról. Ez az óra most eléggé unalmas volt, a tanárnak valami gondja lehet, mert egyébként mindenki agyon dicsérte őt- Mikor kicsengettek megkérdeztem, hogy ebédelhetek-e Aaronnal, ő pedig rábólintott.
A kajáldában már ott várták a haverjai, akiknek bemutatott. Olyan jó társaság voltak így ők öten, s úgy nézett ki, befogadtak. Volt még két órám hátra, ami közös volt a legtöbbjükkel. Elpoénkodtuk az időt és megbeszéltük, hogy majd egy délután elmehetünk valamerre közösen is.
Mielőtt hazaindultam volna, még beugrotta a titkárságra is, és odaadtam Mrs. Reynoldsnak a papírokat a régi iskolámból. Kicsit késve kaptuk meg őket faxon; tegnap este.
Nagy mosollyal az arcomon szálltam be a kocsimba és indultam haza. A reggeli kétségek határozottan már a múlt részeivé váltak.