Miranda Cole

Karakterképek:


Név: Miranda Cole
Becenév: Miranda, Mira, Miraboszella (Csak egyetlen ember szólított így, de nem élte meg a holnapot, szóval nem ajánlom, hogy a szádra vedd ezt a szót!)
Nem: Nő
Faj: Boszorkány
Kor: 21
Születés ideje, helye: Nem York, USA – 1989. november 01.
Foglalkozás: Főállású milliomos vagyok. Ha az ember egy gazdag család leszármazottja nem kell, hogy dolgozzon elég, ha örököl.
Hobbik: Szex, gyilkolás, esetleg a kettő együtt… Az élet igazi élvezetei!

Család:
Apa: Steven Cole (meghalt egy tűzbalesetben) – Lényegében utáltam. Az égvilágon semmi közös nem volt bennünk… Vagyis talán a pénz szeretete.
Anya: Alexis Brandon (szintén a tűz áldozata lett) – Őt egy fokkal jobban el tudtam viselni, mint apámat. Anyám legalább mindig tervezett nekem valami mesés ruhát.
Testvér(ek): Sosem volt, de, ha lett volna, valószínűleg nem élt volna sokáig.
Egyéb hozzátartozók: A boszorkány felmenőim után sokat kutattam, de sajnos már egy sem él.
Háziállatok: Egy éjfekete kobra, Helly. Még egy számomra nagyon kedves baráttól kaptam ajándékba. Azt mondta, legalább annyira veszélyes, mint amilyen én vagyok, így ez az egyetlen ajándék, amit a születésnapomra adhat. Milyen igaza volt.

Kinézet:
Magas, karcsú lány vagyok, hosszú lábakkal. Sokan modell alkatnak mondanák, és azt hiszem, igazuk is van. Világos bőrszínemhez remekül passzol hosszú, hullámos, barna hajam, amit általában leengedve hordok. Halványkék szemeim és hosszú pilláim igéző tekintetet biztosítanak. Minden adottságom megvan hozzá, hogy percek alatt magamba bolondítsak bárkit, és én ki is használom ezeket az adottságokat. Szeretem a nőies, divatos és merész ruhákat. Általában híres tervezők darabjait viselem, hiszen a pénzem megvan hozzá, akkor miért ne adjak a minőségre?! Ezen kívül magas sarkú mániás vagyok. A szekrényemben már legalább 70 pár cipőcske pihen, cipőre sosem sajnálom a pénzt. Sokszor hordok feketét, mivel az a szín remekül megy az egyéniségemhez, sminkben pedig imádom az élénkebb színeket. A vörös rúzs számomra elengedhetetlen.

Jellem:
Régebben kissé gátlásos lány voltam, hiszen egy gazdag család gyermekeként születtem, így belém nevelték az udvariasságot és az illemet. Én azonban már kiskoromban sem bírtam az a tipikus jó és szófogadó kislány lenni, miután pedig rájöttem mi is vagyok valójában, teljesen megváltoztam. Nem voltak korlátaim többé, egy igazi domináva váltam, akit nem érdeklik a tettei következményei vagy más emberek. Mindent megteszek a saját jólétem érdekében, amit csak kell, nem számít, ha ezzel ártok másoknak. Céltudatos, határozott és kissé egoista is vagyok, bár ezt inkább egészséges magabiztosságnak mondanám. Lételemem a szórakozás, igaz ez nálam egészen mást jelent, mint az átlagembereknél. Én inkább a harcban és az extrém, halál közeli dolgokban lelem örömöm. Imádok parancsolgatni, de azt még jobban, ha teljesítik is a parancsaimat. Ha valaki ellent mond nekem, az általában nem jön ki túl jól a dologból. Szeretek játszani a férfiakkal, ami azt illeti, igazán szenvedélyes és forró tudok lenni… Az ellenségeim és a barátaim is egyaránt a hidegvéremről és a nyugalmamról ismernek, amit még nagyon rossz helyzetekben is képes vagyok megőrizni. Igazi vezéregyéniség vagyok, azért ölni is hajlandó vagyok, ha valaki meg akarja mondani, mit tegyek. Bárkit megkínzok vagy megölök szemrebbenés nélkül és inkább csak azokkal érzem jól magam, akikből ugyanígy hiányzik a bűntudat. Néha persze képes vagyok az emberi érzésekre is, mint például a szeretet vagy az empátia, de azokat csak kevesen tudják kihozni belőlem.


Előtörténet:
New Yorkban születtem 1989. november 1-én. Az apám a Cole Industries vezérigazgatója, az anyám pedig egy elismert divattervező volt. Mivel a munkájuk miatt mindketten sokszor voltak távol, nem alakult ki köztünk az a tipikus szülő-gyerek kapcsolat, sőt. Gyermekkorom nagy részét Paulin nevű dadámmal töltöttem, akit azért hozattak Franciaországból, hogy illemet tanítson nekem. Egyszerűen utáltam! Az egyetlen dolog, amit köszönhetek neki, az a francia nyelv alapos ismerete. Bár igaz ennek nagy hasznát vettem az évek során, Paulin akkor sem tudta belopni magát a szívembe… Már, ha mondhatom azt, hogy nekem van olyanom.
Természetesen mikor nagyobb lettem a szüleim a legelitebb, bentlakásos iskolákba járattak. Nem is próbállak azzal áltatni titeket, hogy emiatt, vagy az állandó költözések miatt nem volt alkalmam normális barátokat szerezni. Lett volna alkalmam, de én nem éltem ezekkel. Az olyan szőkékre egyáltalán nem voltam kíváncsi, akiket megrázott, ha mondjuk letört a körmük, és még a leglázadóbb csajok is túl kispályások voltak ahhoz, hogy a barátnőim legyenek. Én túlszárnyaltam őket, akármilyen csínyről volt szó. A fiúkkal már sokkal inkább kijöttem. Mindenki engem akart megkapni és én jószívű voltam, hát megadtam nekik, amire vágytak. Volt, hogy egy éjszaka erejéig és volt, hogy kicsit tovább. A lényeg csak az volt, hogy elég jóképűek legyenek és tartani tudják velem a lépést! 17 éves voltam, mikor hazautaztam a londoni gimnáziumomból, a téli szünetre. A szüleimmel veszekedtünk karácsonyeste, mert én nem akartam visszamenni Londonba. Hát persze, hogy nem akartam! Elegem volt már az egészből, abból, hogy ők akarják megmondani, hogy mit tegyek. Ők akarnak dönteni az életemről. Ezt nem hagyhattam nekik tovább! Az én kedves szüleim persze hallani sem akartak az egészről, hiszen az ő szavuk állt az enyémmel szemben. Mit is gondoltam? A vita aztán egészen éjfélig húzódott és csak egyre hevesebb lett én pedig olyan dühöt éreztem magamban, mint szinte még soha. Nem tudtam kontrollálni magam, csak történtek az események és én már csak azt vettem észre, hogy kint állok az utcán, a házunk pedig lángol. Én gyújtottam fel, és nem is akárhogyan. Én gerjesztettem a lángokat.
1 év múlva már sikerült elsajátítanom az összes képességemet, kisebb és nagyobb varázslatokat egyaránt. Boszorkány lettem, méghozzá nem is akármilyen! Mintha egészen addig hiányzott volna valami az életemből, és így, ezzel az erővel lettem teljes. Minden tökéletes volt! A szüleim még azon a karácsonyon meghaltak a tűzben… Ez nem igazán érintett meg. Olyanok voltak ők nekem, mint 2 idegesítő lény, akiket egészen addig muszáj volt elviselnem. Viszont az örökségeiket, a pénzüket és a boszorkány gént, nagyon is imádtam. Mint később kiderítettem az anyám volt a boszi a családban. Megtaláltam a naplóját és a varázskönyvét, amiből mindent kiderítettem. Ő próbálta elnyomni magában a boszorkányságot… Mekkora bolond volt! Az iskolát természetesen abbahagytam. Amit akartam azt megtanultam magamtól is, dolgoznom meg a felsorolt okok miatt nem kellett. Annak szenteltem az életemet, hogy kiélvezzek minden egyes pillanatot és, hogy minél jobban tökéletesítsem a képességeimet - és itt nem csak a varázserőmre gondolok. Különféle nyelveket, sportokat és harcművészeteket sajátítottam el. Ezen kívül persze beleástam magam a legendákba, folklórokba és rájöttem, hogy nem a boszorkány az egyetlen mágikus lény a világon. Vámpírok és vérfarkasok… Miután tudtam, mit kell keresnem már minden egyszerű volt. Rengeteg hozzám hasonló „emberrel” ismerkedtem meg. Barátokat és ellenségeket is szereztem. Az életemet korántsem mondhattam unalmasnak. Végre minden olyan volt, amilyennek mindig is akartam. Semmi szabály, semmi gát, csak a színtiszta élvezet.
Tavaly történt, még valamikor nyáron éjszaka. Egy hatalmas buliból tartottam a másikba, a változatosság kedvéért egyedül. A Central Parkon vágtam át, nem volt félnivalóm, hiszen még varázserő nélkül és piásan is simán meg tudtam védeni magam pár zsebtolvajtól például. Zsebtolvaj viszont nem jött, csak egy nő, egy veszélyes és erős vámpír, Katherine Pierce. Először egymásra támadtunk, azt hiszem ez ösztönös reakció volt, aztán viszont már csak arra emlékszem, hogy együtt mentünk a következő partira. Később sikerült jól megismerkednünk és kiderült, hogy nagyon sok közös van bennünk. Közös tulajdonságot, ismerősök, célok… Nagyon jól kijöttünk egymással, az egyszer biztos. Ő nemrég úgy döntött Mystic Fallsba megy, tervei vannak ott, én pedig vele tartottam, ki nem hagytam volna. Ez a város olyan csábító! Csábít, hogy felforgassuk egy kicsit…


Példajáték:
- Felfogjátok egyáltalán, hogy ezzel tönkre tesztek? Vagy ti tényleg ennyire hülyék vagytok?! Ez az én életem, nem a bábotok vagyok, akit kedvetekre mozgathattok, hanem a lányotok! De tudjátok mit, már nem vagyok az sem többé! – levágtattam az emeletről vállamon egy megpakolt sporttáskával és bevágtam magam mögött a nappali üveg ajtaját, ami ennek hatására szilánkjaira robbant szét. Engem azonban ez cseppet sem érdekelt, csupán minél hamarabb el akartam jutni a bejárati ajtóhoz és átlépni a küszöböt. Ki akartam jutni a friss levegőre, mert itt úgy éreztem, mintha legalább egy 100 tonnás súlyt raktak volna a mellkasomra, miközben a nyakamat fojtogatják. Elegem volt már mindenből! Az állandó utasításokból, parancsokból és elvárásokból. Véget akartam ennek vetni bármi áron. Épp a karácsonyfa mellett haladtam el, mikor egy kéz erősen megragadta a karomat és visszarántott - Ne merj hozzám érni! – kirántottam a karomat apám kezéből és már fordultam is volna ismét sarkon, de ő nem engedte. Szorosan átkarolt, persze nem apai szeretettel, csak szigorral, én pedig rúgkapáltam, míg végül sikerült belekapnom a szemébe és így kiszabadulnom – Engem sosem láttok viszont. Gyűlöllek titeket tiszta szívemből! – erre már csak egy hatalmas pofon volt a válasz, amelyben olyan lendület volt, hogy rögtön a fehér márványpadlón találtam magam a táskám pedig pár méterrel mellettem landolt. Ekkor apám ordibálni kezdett. Igazából fogalmam sincs, mit mondott, ekkor épp egészen más dolgok jártak a fejemben. Rettentő dühös voltam, azelőtt még sosem éreztem ilyen haragot. Megütött. Ez több volt a soknál, ezt senkitől sem vagyok hajlandó eltűrni. Ezért meg fog halni! Nem tudtam mit csinálok, de valahogy mégis olyan volt minden, mintha egész életemben gyakoroltam volna. Az ösztön csak úgy jött egészen belülről. Lassan, szinte nevetve álltam fel, majd megtöröltem a számat. A szemeim szikráztak a dühtől és láttam, ahogy a szüleim ezt észreveszik, hogy megijednek és hátrálnak pár lépést. Ekkor a karácsonyfa lángra kapott. Majd a függönyök, a kanapé, az ezerdolláros festmények, majd az utolsó, amire ránéztem, a tulajdon szüleim ruhája… Máig nem tudom, hogyan jutottam ki az égő házból, csak arra emlékszem, amikor már a tűzoltók odavittek az egyik mentőhöz, hogy ellássák a karomon lévő égésnyomot. És még egy dolog van, amire színtisztán emlékszem. A mentőautóban ülve még egyszer visszanéztem a házunk romjaira és elmosolyodtam.