Parkoló

Két órával hamarabb keltem fel a szokásosnál. Nagyon ideges voltam az új osztálytársak miatt. Mi van akkor, ha nem fogok nekik bejönni, és valami kívülállóként fognak rám tekinteni? Mondjuk alapjában véve tudom magamról, hogy jó a kisugárzásom, de akkor is... van bennem egy egy kis félelem, ami görcsbe szorítja a gyomrom, s nem ereszti. Anya már két napja elintézte a papírokat a suliban, eddig csak azért nem engedett el, mert, hogy otthon kellett segítsek neki a kipakolásban.
Már messziről látom az iskolát és a parkolóját. Mindenhol nyüzsögnek a diákok, én viszont egyet sem ismerek közüllük. Ez egyre idegesebbé tesz!
-Jaj mamám... már megint hova kerültem... - suttogom magam elé, mintha egy választ várnék a levegőtől. Lassítok a felhajtónál és az épülettől legmesszebbi ponton parkolok le egy sarokban, ahol senki sincs. Mindenki az épülethez közel áll, de engem itt még körülvesznek a kerítésként használt, odaültetett fák. Leállítom a motort és várok egy percet, hátha mengnyugszom. Hiába keltem fel két órával hamarabb, azt behoztam azzal, hogy ötször több időt rendezgettem a hajam, ennek hála, már legeslegelső napomin késésben vagyok. Nagy levegő, majd kiszállok a kocsiból. Kiveszem a cuccaim a csomagtartóból, mikor észreveszem, hogy a telefonom kiesett a táskámból. Három nem fogadott hívás van rajta Georgetól. Ő a legjobb haverom... vagyis eddig tuti az volt.
-Bocsi George, de most megint új életet kell kezdjek... - és figyelmen kívül hagyva, hogy ismét hív, a készüléket beledobom a farmerzsebembe.
Reménykedve keresik valakit a szememmel, aki segíthetne nekem itt elboldogulni. Valakit, aki majd a barátom lesz.
-Fel a fejjel!

Hát igen sikerült elaludnom. Hála az én ébresztő órámnak. Pont ma reggel kellett elromlania. Pont mikor hét fő reggel van. Végül is nem voltam elkésve, inkább csak gyorsnak kellett lennem ahhoz, hogy ne következzen ez be. Gyorsan felöltöztem, az alapos sminkelésre, már egyáltalán nem volt időm, ezért csak egy kis alapozót, egy egy kis szempilla spirált tettem fel magamra. A hajamat alaposan megfésültem. Azért a biztonság esetére felvettem egy napszemüveget, hogy azért nem nézzek ki annyira szarul. Felvettem egy fekete tornacipőt, és már mehettem is. A reggelit leszámítva. Ezért leszaladtam a konyhába, és kezembe vettem egy almát. Villám gyorsan megettem, felkaptam a táskám, és kisétáltam a garázsba a kocsimért. Beültem, beindítottam, és már 5 percen belül ott is voltam. Tulajdon képen azért voltam ilyen gyors, mert enyhén gyorsan vezettem. Még szerencse, hogy nem találkoztam egy rendőrrel sem. Általában egy parkoló leghátsó részlegében szoktam parkolni, ezért most is a szokott helyemre mentem. A mai nap kivételével most egy másik autó is ott parkolt. Eleinte furcsán néztem. Biztos új gyerek lehet. Leparkoltam mellé, és miután ezt megtettem leállítottam a kocsim. Még pár percig ültem a kocsiba. Még volt pár percem a becsöngetésig, úgy hogy úgy gondoltam, hogy ezt a kis időt is itt töltöm. Végül inkább az utolsó percben kiszálltam. Közben megpillantottam az új fiút. Gondoltam odamegyek hozzá, hátha segítségre van szüksége.
-Szia! Brittany Newton.-
Léptem oda mellé, és halványan elmosolyodtam. Most már biztosra vettem, hogy új. Még sosem láttam az iskolában. Levettem, a napszemüvegem, és betettem a táskámba. Halványan a fiúra mosolyogtam.

Percekig álltam ott bambán, erőt gyűjtve, és úrrá lenni értelmetlen félelmemen, mikor egy kocsi parkolt le tőlem pár lépésre. Gondolatban táncot járva mondtam hálát az égnek, hogy legalább nem én vagyok az egyedüli, akinek van esze ilyen messze megállni a suli épületétől. Észre se vettem, hogy epekedő szemekkel kutatom, vajon ki fog kiszállni a kocsiból. Egy stréber, szemüveges diák, vagy a nagymenők közül egy? Végtére is amilyen szerencsém van, egyik se volt. Egy napszemüveges, szőke lány szállt ki a kocsiból. Erősen gondolkodóba estem, hogy miért hord valaki kora reggel napszemüveget, amikor nap még sehol, de kitudja... lehet ez a divat, elvégre Los Angelesben is sokan járkáltak így a csajok.
Őszintén szólva, kicsit meglepődtem amikor csak úgy ni, elém állt a semmiből, s a napszemüveg már nem is volt rajta. Gyorsan végigmértem mielőtt visszaköszöntem volna neki. Nem, nem olyan "mindjárt felfallak a pillantásommal", csak olyan sima, "ki is vagy te" nézéssel, majd én is elmosolyodtam. Rendes lánynak tűnt.
-Szia, én Adrian Westlord vagyok - vártam egy kicsit, hogy vajon most mi lesz, de nem épp könnyen tudtam magam szóra bírni. Az idegesség még mindig ott munkálkodott a gyomromban.
-Azt hiszem egy kis segítségre lenne szükségem, bár gondolom ez már neked is lejött.... - épp, hogy csak egy kicsit, de idegesen felnevettem, majd valahogy megpróbáltam egy szolid mosolyt tuszkolni az arcomra. Lekaptam a vállamról a táskámat és gyorsan megnéztem az órarendemet, amit anyu nyomott a kezembe, mikor már a kocsiban ültem.
-Hétfő van ugye? Akkor azt hiszem angol lesz az első órám, nem tudom merre kéne elinduljak vagy valami - közben hátul összefontam az ujjamat, és titkon imádkoztam, hogy ne kelljen egyedül eljutnom a tanteremig és tök magányosan végig ücsörögni az első órákat. Habár... majd csak bevágódok valahogy az osztálytársaimnál.

Mikor odaálltam mellé egy kis meglepődést láttam az arcán. Rendesnek tűnt. Úgy látszik nem az a beképzelt barom, ami a fiúk többsége. Ő olyan egész átlagosnak tűnt. Azt leszámítva, hogy minden egyes hajszál be van állítva a haján. A hajamból pár kósza tincs a szemembe lógtak, ezért egy könnyed mozdulattal hátra simítottam őket. Ő is bemutatkozott. Adrian Westlord a neve. Elég idegesnek tűnik. Nem is csodálkozok rajta, hisz én is ilyen voltam az első napon. Nem nagyon tudott megszólalni, biztos a idegességtől. Szélesebben elmosolyodtam, és megszólaltam.
-Igen sejtettem. Majd én, körbevezetlek!-
Mondtam mosolyogva. Idegesen felnevetett, majd szolidan elmosolyodott. Szerettem segíteni az új tanulóknak. Mondhatom azt is, hogy csak én álltam le segíteni körbe vezetni bárkit is. Gondoltam, majd is sikerült pár barátot találnom, de persze nem. Én ilyen szerencsétlen vagyok. Az egyetlen sikeres ilyen akcióm volt. Az is Jason. Ahogy elhangzott bennem ez a szó, le fagyott rólam a mosoly. Nem értem miért kell mindig felhoznom őt. Minden második gondolatomban Ő van. Amint ezen, gondolkoztam, azon kaptam magam, hogy lehajtott fejjel állok. Gyorsan a fiúra néztem aki elővette a órarendet.
-Nekem is angol az első órám. Egy bökkenő van. Nincs angol tanár, úgyhogy lyukas óra. Hála az égnek. Pénteken mondta nekünk, hogy hétfőn nem tud bejönni, mert valami dolga van.-
Mondtam egy sóhaj kíséretében, és a végén megpróbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra. Még szerencse, hogy nincs ma angol tanár. Semmi kedvem ahhoz a tanárhoz. Ő a legszemetebb tanár az összes közül.

Emlékszem, amikor hozzánk jött egy új diák, Rebecca Hillfilger, akkor kezdődtek az iskolában a szívatások. Érdekes lány volt, amolyan jó tanuló, csendes, nem túl szép. Nagy kiálló fogai voltak, és hosszú bozontos vörös haja, ami a lófarok ellenére is förtelmesen nézett ki. Mindenki őt szemelte ki magának, ezért hamar az egész iskola fekete bárányává vált. Volt néhány közös óránk, de sosem törődtem azzal, hogy mit csinálnak vele. Nem voltam ellene, de mellette sem. Egy napon iskolát váltott, állítólag megfenyegették. Nem akarom én is úgy végezni, mint ő. Mondjuk ezt kizártnak tartom.
-Tényleg megtennéd nekem? - csillantak fel a szemeim, amikor felajánlotta, hogy körbevezet. - Nem akarok lábatlankodni neked egy csomót. Biztos szívesebben lennél a barátaiddal, szóval ha felesleges vagyok neked, akkor csak szólj nyugodtan és megpróbálok elboldogulni egyedül - pislogtam rá nagy, boci szemekkel, s villantottam egy mosolyt. De amikor nem válaszolt, csak lehajtott fejjel állt, hirtelen megijedtem. A mosolygós lányból pillanatok alatt eltűnt a mosoly, s úgy állt előttem, mintha valaki összeszidta volna. Nem tudtam, hogy most bátorítóan szorítsam meg a vállát, elvégre még nem is ismerjük egymást, nem akarom ráhozni a frászt, vagy kérjek bocsánatot, mert valami rosszat mondtam. Mi játszódik le ilyenkor a nőkben?
-Ugye nem mondtam semmi rosszat? - kérdeztem meg óvatosan. Lassan kezdtem megnyugodni, hogy talán mégsem én mondtam valami rosszat, amikor közölte, hogy az első óra lyukas lesz.
-Kajak nincs tanár? Huhh... már is ő a kedvencem! - nevettem egyet. -Akkor ugye mégis körbevezetsz? - indultam el egy épület felé, ami remélhetőleg a megfelelő. Mert ha nem... hát az gáz.
A csengő hangja élesen vágott a fülembe.

Mikor mondtam, hogy majd én körbe vezetem az iskolába felcsillant a szeme. Halkan elnevettem magam. Úgy érzem, hogy talán jó barátok leszünk. Szerintem jó fej, úgy hogy már csak rajta múlik. Legalább lenne egy barátom. Az is haladás már. A részemről legalábbis.
-Persze megtenném. És amúgy is! Nekem nincsenek barátaim, úgy hogy időm, mint a tenger. Ha meg felesleges lennél, már pedig nem leszel az, akkor szólni fogok!-
Mondtam halványan mosolyogva. Nagy boci szemekkel rám nézett, és még elmosolyodott. Amikor Jason-ön járt az eszem lehajtottam a fejem. Mikor feleszméltem Adrian megkérdezte, hogy mondott-e valami rosszat. Egy kis ijedséget is láttam az arcán.
-Nem dehogy! Csak elterelődtek a gondolataim.-
Mondtam a második mondatot halkan, és a fiúra néztem. Megpróbáltam halványan elmosolyodni, habár úgy érzem, hogy ez nem sikerült a legjobban. Bevallom, hogy mostanában ilyen vagyok. Az egyik pillanatban, és mosolygok, és a másik pillanatban, mikor eszembe jut Jason, minden széthullik, és szomorú leszek. Hát igen! Már jó lenne ezen az időszakon túlesni, de úgy érzem, hogy csak akkor fog, ha ezt az egész történetet elmondom valakinek. De sajnos senkiben se bízok meg annyira, legalábbis még nem.
-Tényleg nincs! Hidd el nem lesz a kedvenced, ha beülsz az órájára. Ezt elhiheted nekem!-
Mondtam halványan mosolyogva. Közben becsengettek, de semmi kedvem nem volt bemenni.
-Nem lenne jó, ha a következő órában vezetnélek körbe. Kivételesen ma két lyukas órám van. Ez, és a következő. Neked mi lesz a következő órád? Talán közös órán lesz!-
Mondtam, és a fiú után mentem.