Adrian Westlord

Karakterképek:
Név: Adrian Westlord
Becenév: Rian, Ad. De a legtöbben, akikkel nincs baráti kapcsolata, csak Adriannak szólítják.
Nem: férfi
Faj: ember
Kor: 17
Születés ideje, helye: Los Angeles, 1994. Január 19.
Foglalkozás: tanuló
Hobbik: Olvasás és zene hallgatás a szabadban, de mindenek előtt a haverok, valamint szeret új dolgokat felfedezni és fotózni.

Család:
Apa: Lawrence Westlord, él, nem élnek együtt, de ritkán tartják a kapcsolatot.
Anya: Ophelia Nerther, él, szoros kapcsolat fűzik őket össze, többek egymásnak, mint anya-fia.
Testvér(ek): Richard Westlord, három évvel fiatalabb bátyjánál, meghalt.
Egyéb hozzátartozók:Édesapja, Lawrence második felesége, Sarah, és közös gyermekük William.
Háziállatok: -

Kinézet:
Szőkés-barnás festett haj, amit általában szálanként állít be. Vadító zöld szemek, amikkel szereti rabul ejteni a hölgyeket. Eléggé magas, körülbelül 185 cm. Szereti a divatos cuccokat, ami meg is látszik rajta. Rossz fiúsan jófiú kinézete van. Izmos, szép kockás hassal, és hátizmokkal, de nem egy izompacsirta. Elég meglepő, de van egy köldökpiercingje, ami őrülten jól áll neki.

Jellem:
Alapjában véve csendes, kedves egyéniség, aki még az öreg néniket is átsegíti az utcán. Viszont ezzel ellentétben, elég hamar feltudja kapni a vizet, ha valami nem tetszik neki. Egy társaságban elvárja, hogy igazat adjanak neki, de ezt sosem mondja ki hangosan. Barátkozó és nyitott típus. De a látszat mögött nem igazán képes megbízni az emberekben, mert az idők során elvesztette a bizalmát és a hitét bennük. Mindent elkövet az álmaiért. Tanulmányi eredményei kitűnőek. Keresi élete párját.

Előtörténet:
Nem mondhatja el magáról, hogy szörnyű életet élt mindezidáig, hiszen ő csak egy átlagos fiú, egy átlagos életben. Igaz, sosem tagadja, hogy vele nem történtek rossz dolgok. De ki az, akinek egy álom az élete? Nem hagyta, hogy a csalódottsága letérítse az útjáról.
Még kisebb korában édesapja, Lawrence elhagyta őket. Vagyis nem, nem hagyta el őket, ez így rossz megfogalmazás. Inkább mondjuk úgy, hogy közös megegyezés alapján eldöntötték az édesanyjával, hogy számukra nincs közös jövő. Nem veszekedtek vagy verték egymást, egyszerűen csak elmúlt, ami volt és ezen tovább kellett lépniük. Ophelia ezek után nem akarta 'újjá' építeni a családot. Neki tökéletes volt az ő két fiával, és a kitűnő orvosi állásával az élet. Ám Lawrence másképp gondolkodott, ezért két évre rá feleségül vette titkárnője lányát, Saraht. Így lett Adriannak egy most már ötéves féltestvére, William.
A válás után nem költöztek más városba, maradtak Los Angeles belvárosában és élvezték az életet. Adrian heti rendszerességgel látogatta édesapját, hiszen mindenkinek szüksége van apára. Se ő, se Richard nem haragudott a szüleikre a döntéseik miatt. Megértették és elfogadták őket. Sőt, újonnan született kistestvérüket is nagyon szerették. Boldog család voltak, akik megértették egymást.
Ám hamarosan ez a furcsán boldog családi idill összeomlott. Richard egy autóbaleset folyamán életét vesztette. És Adrian részben magát hibáztatta. Innentől kezdve Lawrence kezdett elzárkózni fia elől, Ad pedig nem akarta magát az apjára erőszakolni. Az édesanyja hónapokig volt magába roskadva, de végül úgy határozott, hogy az egyetlen megmaradt fiáért mindent megfog tenni, ezért megpróbálta magát túltenni. Adrian... hát ő csak úgy volt. Nem ment el semerre, minden leckét megcsinált, aztán csak ült órákig testvére szobája közepén és meredt maga elé. Idővel eszébe jutottak Rich szavai, amikor még kisebb volt: "Tudod, bátyó, ha egyszer valamelyikünknek baja esik, akkor ígérjük meg, hogy nem fogunk rajta örökké szomorkodni, mert az élet mindig megy tovább..."
Elhatározta, hogy betartja az ígéretét és újra megtanulja élvezni az életet. Édesanyjával elkezdték felfedezni a világot. Majdnem minden országot bejártak a kontinensen, s mikor már kicsi volt nekik Amerika, elkezdték megízlelni Európát és Ázsiát is. Végül ott hagyták Los Angelest, és békén hagytál az olyan nagyvárosokat, mint New York és San Francisco. Megunták a költözködéseket és inkább letelepedtek egy kisebb városban. Így jutott el Adrian Westlord Mystic Fallsba, ahol megboldogult dédszülei éltek évekkel ezelőtt.

Példajáték:
Feküdtem az ágyamon és vártam, hogy az álom utolérjen. Fárasztó egy nap volt, ezért sajgott minden izmom. Carter edző alaposan megfuttatott minket az edzésen, mert elbohóckodtuk a felét. Nagy nehezen sikerült magam félálomba ringatnom, mikor a telefonom éles pittyegése szakított ki a nyugodtságból. Lassú mozdulatokkal nyomtam le a "hívás fogadása" gombot, de máris valaki hadarva kezdett ordibálni.
- Ad, ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak és ilyesmivel, de van egy kis gáz... - és itt elhallgatott. Éreztem, hogy feszülten várja a válaszom a telefon másik oldalán.
- Mondjad már - rivalltam rá két ásítás között.
-Hát az lenne, hogy... tudod eljöttem a srácokkal... és most nem nagyon tudunk hazamenni... mindenki ivott, csak én nem. De én nem vezethetek... és...
-Hol vagytok? - szólók bele élesen a telefonba.
- A Berseliusnál.
Mielőtt még letettem volna a telefont és magamra ráncigáltam volna a ruháimat, hallottam, ahogy valaki odakiabálja: "Mi van Ricsike? Nem vagy elég tökös gyerek, hogy megbízz a vezetési stílusomban?" Nem adtam túl sok jelentőséget ennek, hanem gyorsan odaszóltam anyunak, hogy megyek Richért, és már be is pattantam a kocsiba.
Úgy tűnt, mintha a szokásosnál sötétebb lenne az utcákon és kevesebb ember. A szembeszél mintha megingatta volna a kocsit a kezem alatt, de erősen tartottam a kormányt és csak az utat figyeltem. Igaz, közben még párszor megprbáltam felhívni Richardot, de nem válaszolt.
Egyik pillanatról a másikra kék és piros fények törtek be a perifériás látásomba. Mentők és rendőrségi autók voltak mindenhol. Akaratlanul is lassítottam, és a rossz előérzet olyan gyorsan kúszott fel a gyomromtól a torkomig, hogy még levegőt venni sem volt időm. Félre húzódtam az úton és leállítottam a motort. Szörnyű látvány volt. Két autó - egy szürke Suzuki és egy piros Peugeot - frontálisan egymásnak ütközött, majd a Peugeot belerohant egy üzlet betonoldalába. Ismertem a kocsit, túlságosan is.
Olyan gyorsan pattantam ki a kocsiból, hogy még az ajtó sem csaptam be magam után. Csak szaladtam egészen, ameddig a sárga, rendőrségi szalagok csak engedték. Nem akartam elhinni... reménykedni akartam, hogy ezek nem Richárdék lehetnek, de amikor megláttam egy ismerős arcot, minden reményem megannyi, apró darabkává porladt. Átbújtam a szalag alatt egy tiszt háta mögött, és fejvesztve rohantam a mentőautóhoz. De nem a testvérem volt az, akit ápoltak, hanem az egyik teljesen elázott haverja.
- Hol van? HOL VAN A TESTVÉREM? - az idős mentős, nem törődött velem, csak végezete a dolgát, mintha én ott sem lennék. Idegességemben bevágtam a mentőkocsi egyik ajtaját. Ekkor már hajlandó volt rám is figyelni.
- Csak egy túlélő van, mindkét járműből - közölte velem rideg hangon.
Innentől kezdve már nem emlékeztem semmire, csak távoról hallottam a saját ordibálásom, s éreztem, hogy átulról karok ragadnak meg, majd rángatnak odébb.