Katherine Pierce

Karakterképek:


Név: Katherine Pierce (szül.: Katerina Petrova)
Becenév: Kath
Nem: nő
Faj: vámpír
Kor: 17/535
Születés ideje, helye: 1492-ben, Bulgáriában
Foglalkozás: vérszívó
Hobbik: ölni, kikészíteni az áldozatait (ergo játszik az étellel xD), a Salvatore testvéreket próbálja megszerezni (hivatalosan csak Stefánt, az idősebbik "titkosított" xD)

Család:
Apa: neve nem ismert, meghalt, jóban voltak
Anya: neve nem ismert, meghalt, nagyon szerették egymást
Testvér(ek): -
Egyéb hozzátartozók: Elena (elvégre annak számít)
Háziállatok: -

Kinézet:
Sosem rejtettem véka alá, mennyire elégedett vagyok a külsőmmel. Mindig mindenhol érzékeltetem, hogy tökéletes vagyok. És ha megdicsérik a megjelenésem, nem sütöm le a szemem és nem köszönöm meg gyámoltalanul, pironkodva. Helyette elmosolyodom és tudatom az illetővel, hogy tisztában vagyok vele. Viszonylag magas vagyok a 170 cm-mel, és azt gondolom, az alakom is megfelelő. Konkrétan semmit sem változtatnék meg magamon. Ruhákban és sminkügyileg is a sötétebb színek dominálnak nálam. Valószínűleg sosem fogok valami undorító rózsaszín tüllben szédelegni.

Jellem:
Egoista vagyok (bár ez a kinézet leírásból kiderült), és ezt mindenki tudja rólam, aki ismer. Sokaknak ez nem tetszik, azonban engem rohadtul nem érdekel mások véleménye. Nem fogok megváltozni, csak hogy bírjanak az emberek. Önmagam leszek. Egy önimádó nőszemély. Ha pedig ez valakinek nem tetszik, és a tudtomra is adja, azt hidegvérrel megölöm. Ezen igazán ne múljék. Egy manipulatív nő vagyok, bár ezt csak azok tudják, akik nagyon-nagyon régóta ismernek már. Bár ha ügyes vagyok, még őket is ki tudom játszani. Remekül tudok ugyanis színészkedni. Bárki bedől a trükkjeimnek. Nehezen engedek közel magamhoz bárkit is, elég bizalmatlan típus vagyok. Eddig kb. két személy volt az, akiket tényleg a privát szférám közelébe engedtem. Szeretem ki/felhasználni az embereket néhány feladat elvégzése végett. Imádom irányítani őket, befolyással bírni rájuk. Élvezem a hatalmat, szeretek a középpontban lenni, bármiről is legyen szó.

Előtörténet:
1475-ben születtem Bulgáriában Katerina Petrova néven, egy szegény családba. A gyerekkoromról nem tudok mit mondani. Egyszerűen nem tartom érdekesnek. Nem voltam csinos, szép, nem fordultak meg utánam a fiúk. Ezért is gondolom, hogy nincs értelme mesélnem róla. Azonban mikor tizenéves lettem, és nem mellesleg gyönyörű, kihasználtam a szépségem. A szüleim rendes lánynak tartottak, nem tudtak semmit a "kimaradásaimról". A férfiak mindig keresték a társaságom, én pedig élveztem a figyelmet. Minden jól ment egészen 1489-ig, amikor is teherbe estem, és rá egy évre megszületett a lányom. Az apám, akivel egészen addig remek kapcsolatban álltam, meggyűlölt. Azt mondta, "szégyent hoztam rá", és kitagadott. A gyereket pedig elvették tőlem. Ez nagy sebeket ejtett bennem, de nem omoltam össze. Sőt még inkább megerősítettem magam. Angliába mentem, ahol megismerkedtem Klaus-szal, a nemesemberrel. Legalábbis én ezt hittem róla. Szóval kezdetben nagyon jól elszórakoztunk együtt, bevezetett a gazdagok világába, amit nagyon élveztem. Nem is értettem, azelőtt miért nem kerültem be ezekbe a körökbe, pontosabban miért nem próbáltam meg. Miért nem hagytam ott a családomat, és jöttem ide már korábban. De mindegy, hiszen végül csak összejött...avagy mégsem igazán. Ugyanis rájöttem, hogy mi is Klaus valójában. És ha ez nem lenne elég, még arra is rájöttem, mit akar velem tenni. Klaus az Ősök egyike, a legidősebb vámpír. Megtudtam, hogy egy holdkővel és az én halálommal akar megtörni egy átkot, amit régen egy boszorkány egy Petrova áldozat vérével pecsételt meg. Az átok lényege, hogy a vámpírok nappal nem mehetnek ki, mert halálra perzselődnek, a farkasok pedig csak holdtöltekor tudnak átváltozni. A holdkő és az áldozat, jelen esetben az én véremmel Klaus meg akarta törni az átok vámpírokra vonatkozó részét. Tehát ha engem feláldoz, a vámpírok még erősebbek lesznek, és ősi ellenségeiket is meg tudják semmisíteni, a farkasokat. Bár ez utóbbira én következtettem. Nem akartam megvárni a sztori kimenetelének végét, így elszöktem Klaustól és elloptam a holdkövet. Tudtam, hogy ezt az egészet csak úgy úszhatom meg, ha én is azzá válok, ami ő. Klaus egyik katonája, Trevor, akivel közelebbi ismertségbe is kerültem (konkrétan kihasználtam), segített, hogy előnyhöz jussak. Tudtam, hogy az erdőben van egy vámpír, Rose. Leszúrtam magam, és elvánszorogtam odáig. Ott aztán Rose segített, megitatott velem egy keveset a véréből, hogy erőre kapjak. Én pedig csak erre vártam. Felakasztottam magam, hogy meghaljak. Vámpírrá változtam, ezáltal aláírtam Rose, Trevor és a saját halálos ítéletem. Menekülnöm kellett ismét, aztán hosszas ingázás után Mystic Fallsban kötöttem ki, ahol megismerkedtem a Salvatore testvérekkel. Sosem találkoztam azelőtt hozzájuk hasonló emberekkel. Mindketten megbabonáztak, és úgy éreztem, mindkettejüket szeretem. A mai napig nem tudom, melyikükért vagyok oda jobban. Néha Stefan visszahúzódó jelleme varázsolt el, néha pedig Damon vadsága, ami valljuk be, volt neki bőven. És mindketten jóképűek voltak. Jól elszórakoztam velük egészen addig, amíg meg nem kértek, hogy válasszak közülük. Ekkor úgy döntöttem, mindkettejüket "megtartom". Előbb Damont változtattam át, majd pedig Stefant. Csakhogy mikor ittam Stefan véréből, legyengültem, elvesztettem minden erőm. Mint kiderült, Stefan apja vasfüvet itatott a fiával, amivel meg lehet ölni minket, vámpírokat, ha nagy dózisban kapjuk. Lelepleződtem. Nem tudtam mit tenni, fogtak engem, és a társaim, hogy örökre eltüntessenek minket a templom pincéjében. Stefanék meg akartak menteni, de lelőtték őket. A társaimat bezárták, azonban én alkut kötöttem George Lockwooddal, így én kimenekültem a templomból. Több száz éven keresztül bujdostam, aztán most visszatértem Mystic Fallsba, hogy megszerezzem, ami az enyém. Csak tudnám, kire is gondolok pontosan...


Példajáték:
Mérgesen mentem vissza a szállásomra. Ideges voltam, és tudtam is, hogy miért.
- A fenébe is! Miért csókoltam meg? Tiszta hülye vagyok.
Muszáj volt hangosan gondolkodnom, különben megőrültem volna. Komolyan nem értettem, miért csókoltam meg Damont, amikor nem is nekem szánta azokat a szavakat, hanem Elena Gilbertnek. A hasonmásnak. Csak tudnám, miért dühít mindez...
Ide-oda sétálgattam a szobában, egyszerűen nem tudtam, mit kéne tennem. Pedig jelen pillanatban épp Stefannak kéne betöltenie gondolataimat. És most csak a csókra tudtam gondolni. Miért? Az odáig rendben van, hogy már több mint száz éve nem láttam egyiküket sem, és ebből kifolyólag csókolózni se nagyon csókolóztam velük, de hogy lehetett rám ez az egész ekkora hatással? Ráadásul Damon csókja...
Megborzongtam. Régen olyan jól elszórakoztunk együtt, de a legtöbbször Stefannal éreztem jól magam. Az alapítók báljára is Stefant vittem magammal, amivel természetesen vérig sértettem Damont. Most hogy így belegondolok, szinte mindig mindenben Stefan mellett döntöttem. És Damon mégis mindig szeretett és kitartott mellettem. És ezt nem győzte az értésemre adni. Én pedig...
Leültem az ágyam szélére, és furcsamód elkapott a sírhatnék. Már nagyon rég nem sírtam. Azt hiszem, már azt sem tudom, hogy kell.
Aztán amikor eszembe jutott néhány pillanat a múltunkból, kipréseltem egy könnycseppet. Hirtelen elkezdtem Damon és a csókja után vágyakozni. Észre sem vettem, ismét elkezdtem hangosan "kiteregetni" a gondolataim.
- Nem értem. Stefant kéne szeretnem egyedül és csak rá kellene gondolnom, de...nem sikerül. Szeretném kiverni Damont a fejemből. Muszáj elfelejtenem.
Annyi éven át szerettem mindkettejüket. Választanom kell. És felmerül a kérdés, hogy még szeretnek-e egyáltalán? Hiszen rengeteg idő telt el, és legalább az egyikük, hacsak nem mindkettő, beleszeretett valakibe.
- Damon már biztos nem engem szeret.
Ismét könnyek csillogtak a szememben. Megint eszembe jutott a Gilbert ház teraszán történt esemény. Hogy mindaz, amit mondott, nem nekem szólt. Pedig én szeretem...annyira szeretem...