Caroline Forbes

Karakterképek:


Név: Caroline Forbes
Becenév: Care, Caro
Nem: nő
Faj: vámpír
Kor: lassan 18 éve élek a földön, és nem rég óta vagyok vámpír
Születés ideje, helye: 1993. Mystic Falls; átváltozás vámpírrá: 2011ben
Foglalkozás: tanuló
Hobbik: beszélgetni, táncolni, barátokkal lógni

Család:
Apa: Charles Forbes, él, nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, mióta elköltözött
Anya: Elisabeth Forbes, él, rossz a kapcsolatunk
Testvér(ek): -
Egyéb hozzátartozók: -
Háziállatok: egyelőre nincsen

Kinézet:
173 cm magas vagyok, amolyan modell alkat. Sokat mozgok, szeretek pompon lány lenni. Gyönyörű szép szőke hullámos hajam van, amit többnyire leengedve hordok. Mindig divatosan öltözködöm, néha talán túlságosan is szexin, de ez annyira nem izgat. Kékesszürke szemeimmel elkápráztatok mindenkit, többnyire viselek sminket, de általában nem túl erőset, bár vannak kivételek...

Jellem:
Én vagyok az iskolai szurkolólányok vezére, ezzel néhány dolgot el is mondtam magamról. Nem vagyok cicababa, de néha szeretek úgy viselkedni. Az esetek többségében tudom, mit akarok. Sokan túlbuzgónak tartanak, ami végül is igaz is. Sokat szoktam hadarni, és néha tényleg túlpörgök, rengeteget tudok beszélni. Mikor zavarba jövök, ami egyébként nem történik meg túl sokszor, akkor meg főleg sokat dumálok. De hát ez az életem, ezt szeretem. Az emberek többsége csak egy buta libának tart, néha direkt is úgy viselkedem. E mögé az álca mögé tökéletesen el tudom rejteni a valódi érzelmeim.

Előtörténet:
1993-ban láttam meg a napvilágot egy virginiai kisvárosban, Mystic Fallsban. Szüleim egyetlen gyermekeként, sok mindent megkaptam. Tipikus tökéletes család voltunk, úgy 3-4 évvel ezelőttig. Amikor is apám bejelentette, hogy meleg, és válni akar. Engem és anyámat is ez akkor villámcsapásként ért. Apám összeszedte a cuccait, és elköltözött. Anyámnak azóta nem volt semmiféle kapcsolata, míg apám boldogan él a barátjával egy közeli városban. Sosem mutattam, hogy ez engem túl mélyen megérintett volna, pedig így volt. Az addigi tökéletes életem pillanatok alatt darabjaira hullott, és egyes darabok nagyon is hiányoztak. Lényegében megszakadt a kapcsolat a szüleimmel, apámmal nem tarjuk nagyon a kapcsolatot, anyám pedig egyenesen a munkába temetkezett, mostanság csak néha látom. És hát persze az idő múlásával a kapcsolatunk is megromlott. A meghitt beszélgetéseket felváltották a kisebb-nagyobb veszekedések. Most már csak esténként látom néha-néha, akkor is csak mikor hulla fáradtan haza ér, és persze egyből megy is az ágyba. Már-már kezdem úgy érezni, hogy egyedül élek a házunkban. Persze ez nem akkora nagy hátrány… Főleg amióta vámpír vagyok.
Az átváltozásom egy igen érdekes történet. Nem igazán emlékszem sok mindenre, csak arra, amit Katherine és Miranda elmondott. A kórházban voltam nagyon betegen, mikor Elena rábeszélte Damont – aki, mint kiderült, vámpír - , hogy adjon a véréből – merthogy a vámpírvér gyógyító hatással van az emberekre. Így aztán kaptam belőle és persze egyből jobban is lettem. Ekkor jelent meg Elena, és nagyon furcsán viselkedett. Össze-vissza beszélt Stefanról, meg Damonról, meg mindenféle tervekről, aztán egyszer csak egy párnát nyomott az arcomba. Rémlik, hogy küzdöttem ellene, de innentől csak homályosan rémlenek az események. Az biztos, hogy olyan szomjas voltam, hogy megtámadtam egy ápolónőt, meg hogy égetett a fény. Először teljesen össze voltam zavarodva, azután megjelent Elena, akiről kiderült, hogy nem is Elena, hanem Katherine. Elmagyarázott mindent. Hogy kik is Stefanék, hogy ki Elena, Bonnie és mindenki más. Megértette velem, hogy miért hasonlít annyira Elenára, és elmondta, hogyan különböztessem meg őket, egyszerűen. Először nehéz volt feldolgoznom, megszoknom a sok furcsaságot, ami a vámpírléttel jár. Gyorsabban mozgok, az állandó szomjúság, mások megbűvölése. Katherine részletesen elmondta - és be is mutatta, hogy öljek meg egy ember a nélkül, hogy mindenem tiszta vér lenne, hogyan tartsam vissza a szomjamat, ha túl sokan vannak a közelemben, hogyan feletessem el az áldozataimmal, hogy mi történt és így tovább. Mikor hazaértem a kórházból kaptam tőle és Mirandától egy gyűrűt, amivel járhatok a napfényben is, így nem kell felhagynom a rendes, normális életemmel. Persze Stefan és Damon egyből levette, hogy én is vámpír vagyok. Szegények, azt hiszik, hogy velük vagyok, Katherine ellen, pedig nem. Kezdek egyre jobban szimpatizálni a lányok életfelfogásával: élvezd az életet, tedd tönkre másokét és élj a mának! Végül is ezzel csak az a gond, hogy itt elég sokan ismernek, mint édes kis Caroline, akinek az anyja a seriff… túl könnyen beárulhatnak. De mivel Kath meg úgy néz ki, mint Elena, néha átruccanunk a közeli városba egy kicsit szórakozni. Ott egyikünket se ismert eddig senki, szóval nyugodtan lehetünk azok, akik csak akarunk. És azok is vagyunk… akik csak lenni akarunk.

Példajáték:
- Végre itthon! – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében, mikor megláttam a házunk kivilágított fényeit. Persze sötétedés után jöttünk haza, mivel pont jól jött ki: anyám késő estig dolgozott. Meg volt oldva az egész nap-probléma. Még a kórházba bejött hozzám Katherine és Miranda, és elmondták, hogy a nap sugarai károsak a vámpírok számára. Brrr… vámpír. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy mivé is váltam. Hihetetlen, hogy mennyi mindent eltitkoltak előlem. Bár nyilván az én érdekem is volt, de Elena – aki a legjobb barátnőm, igazán elmondhatta volna. Azt hiszem, dühös vagyok, és haragszom is rá. Bár mindezekben egyáltalán nem vagyok biztos, hiszen főképp csak a szomjúságot érzem, de azt nagyon. Még szerencse, hogy a kórház vérkészletéből loptam vagy háromzacskónyit, meg mielőtt elindultunk is ittam, nem feltétlenül lenne szerencsés, ha megtámadnám az anyámat az autóban. Kiszálltam az autóból, és elindultam a ház felé, követve anyát. Rögtön nyitotta az ajtót és már be is lépett, épp léptem volna én is be, de valami megállított, egyszerűen képtelen voltam belépni.
- Basszus – káromkodtam félig hangosan, nem tudom meghallotta e, de hátranézett és azt mondta, menjek be, nehogy megfázzak. Összeszedtem minden erőmet – így vámpírként egész sok volt, és nekileselkedtem az ajtónak. És bent voltam. Minden ellenállás nélkül bejutottam. Ez most akkor mi volt? Meg kell kérdeznem Katherine-t, mi ez az egész ajtó-dolog. Csak el ne felejtsem…
- Nem köszi, szeretnék most lepihenni – válaszoltam anyám kérdésére, hogy kérek e vacsorát. Ezek azok a bizonyos kötelező kis köreink. Próbálja játszani az anyuka szerepet, bár ezzel már eléggé elkésett, csupán 18 évet… Nem is tudom, talán nem is akkora baj ez, a jelen állapotot elnézve. Ha túl szoros lenne a kapcsolatunk, mit mondanék, miért nem jövök elő egész nap a sötét szobámból? és a hasonló kérdésekre. Ahogy idáig jutottam gondolatban, megmásztam a lépcsőt és beléptem a szobámba. A kedvenc helyem a házban, egyszerűen imádom. A gyönyörű falak, a fényképek rólam és a barátokról, a kis virágcsokor, amit az első barátomtól kaptam. Az egész tele emlékekkel, díszekkel, képekkel, a közepén a hatalmas franciaágyam rajta rengeteg párnával és plüssel. Ahogy szétnézek magam körül, hirtelen minden eszembe jut. Az első csókom, amikor Elenáéknál aludtunk, vagy amikor Bonniéknál tévéztünk, a péntek esték a Grillben, hirtelen minden rám zúdult. Mi lesz ezek után? A péntek esték talán megmaradhatnak, de mi lesz az iskolával…? Nem mintha a tanulás érdekelne legfőképp, de akkor is. Ott zajlik a korosztályom életének a fele, én mindenből ki fogok maradni? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, mikor halk kopogást hallottam meg az ablakom felől. Ki lehet az? Egy szempillantás alatt ott termettem – meg kell tanulnom kezelnem ezt a fene nagy gyorsaságot, és kinyitottam az ablakot.
– Miranda? – kérdeztem, amint egy fekete ruhás, magas, macskaszerű nő mászott be a szobámba.